Na, itt mély vizek felé evickélünk, de azért próbáljunk nem elsüllyedni!
A megszólalás minősége, a természetes akusztikus hangszerek visszaadásának milyensége a kérdés. A probléma igencsak szerteágazó, mert ízlésbeli és technikai kérdések keverednek a gyártók üzletpolitikai szempontjaival, és innentől kezdve nagyon nehezen tud az ember tisztán látni. Néhány szempontot akarok csak megemlíteni, anélkül, hogy a topic terjedelmét szétrobbantanám.
Induljunk el a gyárak alap hangminta készletétől! Minden gyár rendelkezik egy sample tárral, melyet folyamatosan bővítenek és fejlesztenek. A mintavételezést mindenhol nagy műgonddal végzik, és a lehetőség szerinti legjobb formátumban, a legrészletezőbb módon tárolják. Ezekből rakják aztán be a PCM szintik hangminta ROM-jába az anyagot, természetesen az eredeti terjedelemhez képest parányira összezsúfolva. Itt már bejön a képbe a konkrét hangkeltő rendszer mechanizmusa. A gyárak az egyes hangszercsaládokhoz kitaláltak különféle hangkeltő "engine"-ket. Itt dől el, hogy a megszólalás milyen darabokból tevődik össze, hány hangmagassági ponton és hányféle dinamika szerint mintavételezett hangból áll elő a megszólaló jel. A mintavételezés hangmagasság szerinti sűrűsége összefügg a transzpozíciós mechanizmussal, a dinamika szerinti mintavételezés pedig az elérhető dinamikával. Többnyire külön kezelik az "attack" és a "loop" részeket, ez is bonyolítja még a folyamatot. Természetesen az egész mechanizmus összefügg a polifónia és multitimbralitás fokokkal. Ezen a játéktéren belül kell egy - egy gyártónak eldöntenie, hogy hol, milyen módon köti meg a kompromisszumokat.
Annak idején hatalmas csoda volt, aahogyan mondjuk a KAwai K1, a Korg M1 vagy a Roland Sound Canvas esetében a mai szemmel multságosan kicsike ROM-ba (mondjuk 8 bit X 1 - 2 mega) milyen zseniális hangszíneket bele tudtak gyömöszölni. Először fordult elő, hogy anélkül is felismerte az ember a játszott hangszínt, hogy megnézte volna a "Patch name"-t a kijelzőn
Az egyes gyártók a kérdést más és más módon fogták meg. Így alakultak ki az ismert "rolandos", "korgos", "yamahás" soundok. Érdemes megemlíteni a Kurzweil K2000 esetét, mert ott olyan csodát csináltak 8 MByte-ban, ami majd 15 év után is elismerésre méltó. A technika fejlődésével egyre nőtt a DSP-k és processzorok sebessége, egyre olcsóbbak lettek a nagy memóriák és hatalmasat fejlődött a samplerek technológiája is, ami természetszerűen visszahatott a szintik fejlesztésére is. Amennyire én érzékelem, minden gyártó a saját hangkeltő rendszerét fejlesztette tovább, azokat a problémákat foltozgatva, amiket a legnagyobbaknak vélt. Nagyon jól nyomonkövethető például a Korg M1-01W-X3-Trinity-Triton vonulat esete. A Roland is a saját tömörített technológiáját csiszolta folyamatosan, bár a Fantom vonulatban már alig emlékeztet valami a régi PCM szintikre. A Yamahánál szerintem valamelyest különvált a kísérőautomata hangszerek és a szintik fejlesztése. Előbbieknél - funkciójuknál fogva - nagyobb hangsúlyt fektettek az akusztikus hangszerek hangzására. Tehát ha megnézzük pl. a Tyros-t, ezek tényleg jók, de én pl. nem találom őket jobbaknak, mint mondjuk a PA1X , vagy a G70 hasonló hangszínei. Természetesen nem szabad általánosítani. Ha objektívek akarnánk lenni, akkor egy szakértő bizottsággal végig kéne hallgattatni minden érintett hangszert, és egyenként pontoztatni különféle szempontok szerint mindenegyes megszólaló hangszínt. Az a gyanúm, hogy eléggé kiegyensúlyozott eredmény születne. Ha nem így lenne, nem élhetnének meg a gyártók egymás mellett.