A zene mindenkié.

      Vagy legalábbis majdnem. A zeneoktatási kultúrájára és a Kodály - módszerre egykor oly büszke országunkban most "illetékesek" kitalálták, hogy az államháztartási hiány csökkentésének leghatékonyabb módszere a zeneoktatás támogatásának csökkentése. Eddig ugyanis az alapfokú zeneiskolák és művészeti iskolák a beiratkozott tanulók létszámával arányos normatív támogatásban részesültek. A normatív támogatásnak a minisztérium által tervezett jelentős csökkentése nagyon sok intézmény működőképességét megkérdőjelezi.

      Mi közünk lehet nekünk, egy hangszerboltank ehhez? - kérdezheti a kívülálló, és biztosan azon spekulál, hogy féltjük a piacunkat. Persze, hogy féltjük, hiszen egy hangszerüzlet természetes élettere a működő zenészek közössége, melynek a zeneiskolák mindig is a magvát, utánpótlásának pedig fő forrását képezték. Mi ebben a közegben tudunk működni, álságos dolog lenne tagadni, hogy szükségünk van rá. De nem csak üzleti okokból, hiszen a zenetanulók és a zeneiskolák kiszolgálása inkább ellátás jellegű feladat számunkra, semmint zsíros biznisz. Viszont a képzett zenészek igenis fontos részét képezik kulturális életünknek, és ha már a zenészpalánták képzésének első meghatározó lépcsőjét, az alapfokú képzést visszafejlesztik, akkor sok jót innentől kezdve már nem várhatunk.

      A minisztériumi illetékesek arra számítanak, hogy a tanintézmények a hiányzó pénzeket majd a szülőktől bevasalt megnövelt díjakból fedezik, és kimondva vagy kimondatlanul arra ösztönzik az intézmények vezetőit, hogy "lobbyzzanak" (magyarán kolduljanak össze) anyagi támogatást cégektől, próbáljanak meg forrásokat felhajtani. Ez a folyamat persze nem most veszi kezdetét, évek óta nehezedő körülmények között dolgozik az iskolák többsége. Cégünk megalapításától fogva szoros kapcsolatban van sok zeneiskolával. A pedagógusokkal és az igazgatókkal folytatott beszélgetések során bepillanthatunk az iskolák mindennapi életébe. Jellemzően egyik napról a másikra, vagy jobb esetben egyik tanévről a másikra vergődve végzik munkájukat. Sok helyen nincs pénz az épületek alapvető állagmegóvására, van, ahol rendszeres problémát okoz a fűtés, és még nem beszéltünk a hangszerállomány rendben tartásának és pótlásának gondjáról, mely még az anyagilag jobban álló zeneiskoláknál is mindig fejtörést okoz. Az intézménynek is, meg természetesen nekünk is, ha hozzánk fordulnak ezügyben, hiszen többnyire nagyon sokféle igényt kellene a rendelkezésre álló kevés pénzből megfinanszírozni. A tanárok sincsnek túlfizetve. A zenetanítás csak látszólag könnyű munka. A gyakorlatban nagy odafigyelést és elég egyedi munkaidőbeisztást tesz szükségessé ez a hivatás, nem csoda hát, hogy a lelkiismeretes tanárok, akik gyakran zenekari tagok is, sokszor kimerültek.

      Felmerül a kérdés, hogy az intézmények fenntartói (önkormányzatok, egyházak, alapítványok) tudnak-e még további forrásokat előteremteni, de ezek nagy része is igen komoly forráshiánnyal küzd, és eddig is csak komoly nehézségek árán tudta a szükséges összegeket. A normatív támogatásnak tehát igen fontos szerepe van. Részünkről igen pesszimisták vagyunk, ha a szülőktől elvárt további áldozatvállalásra kell gondolnunk. Hiszen naponta szembesülünk hangszer vásárlás szándékával érkező szülőkkel, akik megrettenve a tanuló hangszerek áraitól, azonnal közlik fiukkal vagy lányukkal, hogy "te aztán nem fogsz ilyen drága hangszeren tanulni"! Az ember a lógó orral távozó gyeek után nézve óhatatlanul elgondolkozik. Marad számára a csellengés az utcán, az agysorvasztó tévéadások nézése, bambulás a számítógép előtt. Pedig tanulhatna zenélni is! Mondják persze, hogy az igazi tehetség mindenképpen előjön előbb vagy utóbb. De ez csak a gyerekek egy kisebb részér érinti. A nagyobb részt, aki csak a saját gyönyörűségére tanul muzsikálni, és sohasem fog koncertező művészként fellépni, egy anyagilag megnehezített zeneoktatási rendszer sokkal erőteljesebben fogja érinteni. Azokról az emberekről, ma még gyerekekről  van szó, akik továbbvinnék, és majd gyermekeiknek egyszer ők is átadnák a zenekultúra értékeit. 

       Bízzunk benne, hogy okos emberek nem engedik ezt a folyamatot szabadjára.

       2005. október 18.